E területekről – különösen a kis-alföldről, Győr és Ács térségéből – 7000-9000 éves tokmaradványok kerültek elő (Bartosiewicz 1997). A 11. és 15. század között jó néhány halászati település jött létre a vándorló tokhalak ívási területei közelében (Pintér 1991). A tokfélék a magyar történelemben is fontos szerepet játszottak. Így pl. az 1050-dik esztendőt a halászat tekintetében ötven óriási viza tette nevezetessé, amelyeket András magyar király a Győr alatt megszorult III. Henriknek küldött; ez a haltömeg mentette meg a német tábort az éhenhalástól. Magyarországon, csakúgy, mint Oroszországban a folyók vizafogásra alkalmas szakaszai királyi adományokként is szolgáltak.
A tokfélék populációinak hanyatlásában több tényező is közrejátszott, de a következő háromnak kiemelten negatív hatásai voltak azokra.
Halászat/túlhalászat és orvhalászat
Századok óta a tokféléket az ikrájukból készíthető fekete kaviár, valamint ízletes húsok miatt halászták. Az emberi beavatkozások számos populáció esetében már a 17. században jelentkeztek (Balon, 1968) és a 19. század végétől napjainkig az állományok folyamatos csökkenése figyelhető meg mindenhol (Vaisman & Raymakers, 2001).
Manapság is a kaviár igen magas kereskedelmi értéke a legösztönzőbb tényezője az állományok kizsákmányolásának. A tokfogásokban és a kaviártermelésben a fekete-tengeri régió a második helyet foglalja el a Kaszpi-tenger mögött.
A túlhalászat különösen az ívóhelyekre vándorló, valamint a folyami és tengeri telelőhelyeken gyülekező állományokat érintette „érzékenyen”. Hivatalos statisztikai adatok szerint az Al-Dunán a 20. század kezdetén az éves tokfogás még 1000 t körüli volt (Bacalbasa-Dobrovici & Patriche 1999), de a századvégre az már csak 300-400 tonna közé csökkent. Relatív mennyisége a következők szerint oszlott meg a halászó országok között: 47% Románia, 39% Ukrajna, 12% Bulgária és 2% a volt Jugoszlávia (Reinartz 2002). Ugyanakkor az illegális fogás, a by-catch (egyéb fajok halászatakor megfogott nem célfajok), valamint az orvhalászok által zsákmányolt mennyiségek minden valószínűség szerint többszörösen meghaladják a hivatalos adatokat.
Élőhelyvesztés
Az ivási vándorlási útvonalakat gátakkal, vízerőművekkel zárták el gyakorlatilag miden szaporodásra alkalmas folyóban. Az ivóterületek mennyiségét és kiterjedését a folyószabályozások, a kavicsbányászat és a hajózási útvonalak kialakítása drasztikusan lecsökkentették. A Közép-, és a Felső-Dunán, valamint azok mellékfolyóiban a vándorló tokfélék gyakorlatilag teljesen eltűntek a Vaskapu I. (942 fkm) 1972-ben és II. 1984-ben történt megépítése után. Jelenleg a dunai tokfélék többsége számára csak a hagyományos ivóhelyeiktől távoli területeken van szaporodási lehetőség.
Vízszennyezés
A tápanyagterhelésben (elsősorban nitrogén és foszfor) jelentkező vízszennyezés mértéke 1970 után megnőtt, amely jelentősen hozzájárult a Duna, valamint a Fekete-tenger észak-nyugati területeinek eutrofizáládásához (Navodaru et al. 1999). Az egyéb szervetlen és szerves szennyező anyagok káros hatással voltak mind a fiatal, mind a kifejlett egyedek fiziológiai állapotára, valamint negatívan hatottak a szaporodásra és a megmaradásra. Ugyanakkor az is tény, hogy ma már a vízminőség számos területen jelentősen javult.
Történetileg a következő fajok fordultak elő nagy számban a Közép-, és a Felső-Dunán: viza (Huso huso L.), vágótok (Acipenser güeldenstaedti Brandt), sőregtok (Acipenser stellatus Pallas) és kecsege (Acipenser ruthenus L.). A simatok (Acipenser nudiventris L.) szintén része volt a halfaunának, bár állománya soha nem volt bőséges. A közönséges tok (Acipenser sturio) közép-, és felső-dunai előfordulásáról nincsenek irodalmi adatok. A Közép-Dunán napjainkban csak a kecsegét fogják viszonylag jelentősebb mennyiségben.
A “huso” faj-jelőlő latin név a görög “hus” főnévből ered, amely jelentése „disznó” – ezzel valószínűleg utalva a hal hatalmas méreteire. A Dunában fogott legnagyobb viza 882 kg volt, míg a világon a legnagyobb méretű zsákmányolt példány 1500 kg-ot nyomott (Berg, 1948). A Közép-Dunán és mellékfolyóin a téli vándorlású fajtát halászták, amelynek ivási területei egészen Komáromig terjedtek. Az állomány nagysága azonban a 16. század elején már rohamosan csökkenni kezdett. A Dunában a viza jelenleg csak a Vaskapu I. (942 fkm) alatt találhatja meg a szaporodásához szükséges ökológiai feltételeket. A Nemzetközi Természetvédelmi Szervezet (International Union for Conservation of Nature; IUCN) 2000. évi Vörös Könyve a viza fekete-tengeri populációját a veszélyeztettek közé sorolja.
A vágótok egy kiváló orosz természettudósról, a Szentpétervári Tudományos Akadémia tagjáról, Johann Anton Güldenstadt-ről kapta tudományos fajnevét. A Közép-Dunában és jelentősebb mellékfolyóiban is számottevő állományokban előfordult vágótok a Fekete-tengertől egészen Bratiszlaváig vándorolt. Jelenleg az al-dunai populáció egyedei 290 cm-es testhosszt és 30 éves kort érnek meg, és kb. 20 %-uk alkotja a szaporodási populációt (Reinartz 2002). Nagy gazdasági jelentősége volt a térségben, de ma már az IUCN 2000. évi listája a fekete-tengeri állományt a veszélyeztettek között tünteti fel.
A faj-jelőlő “stellatus” latin név jelentése:„csillagokkal fedett”. A sőregtok szaporodása idején a Dunán Bratiszlaváig, a Tiszán Tokaj térségéig vándorolt. Ugyanakkor a közép-dunai szakaszon mindig viszonylag ritkán fordult elő, és gazdasági jelentősége is kisebb volt, mint a vizáé és a vágótoké. (Pintér 2002). Az IUCN 2000. évi Vörös Könyve szerint a sőregtok fekete-tengeri populációja a veszélyeztettek közé tartozik.
A “ruthenus” fajnév “Russians”, amely Oroszország középkori elnevezéséből (Ruthenia) származik. derived from the medieval Latin name for Russia: “Ruthenia”. A ’90-es évek második feléig viszonylag jelentős populációja élt a Közép-Dunán. Azóta azonban a kecsegefogások gyakorisága esetivé, mennyisége ingadozóvá vált; éves fogási adatai csökkenő tendenciát mutatnak. Az IUCN 2000. évi Vörös Könyve a kecsegét a sebezhető fajok közé sorolja.
A “nudiventris” név latin jelentése “meztelen alsó oldal”, amely arra utal, hogy a faj hasi vértjei az életkor egyre inkább észrevehetetlenné válnak, sőt gyakran teljesen eltűnnek. A sima tok Dunában egészen Komáromig vándorolt, 1766 km-re a deltától. Jelenleg csak a nem-vándorló (potamodrom) formája van jelen a Közép-Dunán, de csak igen kis létszámban. Az IUCN 2000. évi Vörös Könyve a sima tokot a veszélyeztetett fajok közé sorolja.
A közönséges tok faj-jelölő neve “sturio”, amely a faj középkori német nevének latinosításából eredeztethető. A Dunában, valamint a Fekete-tenger észak-nyugati medencéjében mára már nincs jelen, eltűnt fajnak tartják. Az IUCN 2000. évi Vörös Könyve a közönséges tokot a kiemelten veszélyeztetett fajok közé sorolja.